Bejelentés



NyusziMagazin
Mindent a kis szõrgombócokról

MENÜ








Nyúlfajták

A nyúlfélék (Leporidae) az emlősök (Mammalia) osztályának, a nyúlalakúak rendjébe tartozó család. 2 alcsalád, 11 nem és 57 ma élő faj tartozik a családba.

A nyúlfélék hímjét baknak nevezik.

Törpenyúlfajták:
A Holland törpenyúl:

Történet: a korai 1880-as években egy holland tarka alomban tûnt fel egy hófehér, piros szemû, sokkal kisebb súlyú nyúl. Mutáció volt, amely a törpeség génjét hordozta. Ez volt a holland törpe kiinduló õse. Testtípusra még nem olyan volt mint ma, több keresztezéssel alakult ki a mai típus. Színben kezdetben csak a fehér létezett, a piros szemût hermelinnek nevezik ma, késõbb egy másik típus is létrejött, fehér; kék szemmel (az akkori Kelet Németországban tûnt fel elõször), majd csak ez után kezdték a színeseket is tenyészteni.

Típus: a legkisebb termetû törpenyulak, melyek jelentõsen eltérnek alkatban az egyéb nyúlfajtáktól. Általában 100 pontos rendszerben bírálják.
A test rövid, kompakt, a vállak szélesek, végig egyforma szélességû.
A mellsõ lábak rövidek, egyenesek.
A fül álló, jól szõrözött, hegye lekerekített. A kívánatos méret 5 cm.
A fej a testhez viszonyítva nagy (1/3 arányú), kerek, széles, jó kifejezésû. A nyak rövid, nem látható.
A hátulsó lábak egyenesek, a farok rövid, a gerinc vonalában fut, nem görbül.
Szín: minden elismert nyúl szín elfogadott.
A szõrzet puha, normál hosszúságú, sûrû, ún. "rollback" (a szõrzet ellenirányú simításkor hamar visszatér eredeti állásába).
Kondíció: jó általános állapot, mentes minden fertõzéstõl, érdeklõdõ, élénk.
Súly: minimum 0.7 kg, max. 1.5 kg. Az ideális súly 1.0- 1.2 kg. (itt a különbözõ országok standardjai között jelentõs eltérések vannak).
Hibák: keskeny vállak, nem álló fülek, túlsúly, megengedtettnél kisebb súly, keskeny pofa, fehér szõrszálak a színes nyulak szõrében, fehér karmok, (a színes nyulaknál), eltérõ árnyalatú foltok a szõrben, túl puha szõrzet
Kizárást maguk után vonó hibák: típustalan felépítés, görbe lábak, fehér foltos szín (nem fehér nyulakon) nem megfelelõ szemszín, foltos orr, túlnõtt, vagy hibás fogazat, kancsal szem.






A Törpe kosorrú:

Ennél a nyúl fajtánál - mivel sokkal fiatalabb fajta, mint a holland törpe- még több standardbeli eltérés van az országok között. Leginkább a súly az, ami jelentõsen eltér, de például a kiállításon preferált póz is más pl. Amerikában, mint Angliában. Elõször tehát leírnám, ami minden standardban közös, végül pedig a súlyhatárokat.

Típus: Tömör, erõs testfelépítés. Rövid, széles, jól izmolt test, csak kissé látható nyakkal. A jól izmolt far rövid és jól lekerekített. A mellkas széles és mély, ahol a vállakkal találkozik, széles és erõs. A mellsõ lábak rövidek, egyenesek. A hátulsó lábak nagyon erõteljesek, rövidek és párhuzamosak a testtel. A farok egyenes és jól szõrözött.
Szõrzet: sûrû, jó hosszúságú, un. "roll back", bõséges fedõszõrzettel. A lábak és a fülek jól szõrözöttek.
Fej, korona, és szemek: A fej kerek, széles, erõs. A profil erõsen kerek (kosorr), jó szélességgel a két szem között. A szemek nagyok, fényesek, kerekek. A korona kifejezett. (korona: a fejtetõn keresztül húzódó, kiemelkedõ rész. Formája határozza meg a fülek tûzését, a fül alapi része.)
Fülek: széles, lekerekített végû, jól szõrözött, nem hosszú lógó fülek. A pofák mellett lógnak, kagylójuk befelé néz ( nem látható a fül belseje, semmilyen szögbõl).a fülek a szemek vonalában erednek a korona folytatásaként, patkó formában fogják körül a fejet.
Szín és jegyek: minden elismert nyúlszín, egyszínûek és fehér jegyesek is. (a fehér jegyek kiterjedése, nagysága pontosan meghatározott).
Kondíció:jó általános állapot, mentes inden külsõ-belsõ fertõzéstõl, érdeklõdõ, élénk.
Hibák: minden eltérés a standardtól. Túl hosszú test, jellegtelen fej, álló, vagy idõnként álló fül(ek)nem kifejezett korona, túl puha (un. "flyback coat")szõr.
Kizárást maguk után vonó hibák: foghibák, a felsõ határnál nehezebb súly, ill. általános felépítési hibák. (lásd nyúltenyésztéssel foglalkozó szakkönyvek)

A súly: angol standard: miniatür kosorrú: ideális: 1.45kg, max: 1.6 kg
törpe kosorrú: ideális: 2,037kg, max: 2,487 kg (a magyar kosorrúak ehhez a típushoz állnak közelebb)
amerikai standard: törpe kosorrú: max: 1,8144 kg (minimumot nem ad meg)
magyar standard: törpe kosorrú: minimum 1 kg, maximum 2 kg (tehát, mint látható, a mi súlyhatárunk a három hibridje.)
Az egyéb szõrváltozatokkal külön nem foglalkozom, csak az általam is tenyésztett oroszlánfejû változattal, mert itthon még nem nagyon vannak, de küllemben megegyeznek a simaszõrû változattal. ( american fuzzy lop, cashmere lop). Akit részletesebben érdekel, sok honlapot találhat velük kapcsolatban.










Az Oroszlánfejû törpe kosorrú:

Nem sokkal a törpe oroszlánfejû nyulak (állófülûek) létrejötte után ez a változat a törpe kosorrúaknál is megjelent. Alapvetõen õk normál törpe kosorrúak, karakterisztikus sörénnyel a fejük körül. Az állófülûekhez képest ez a sörény általában hosszabb és néha nem olyan dús.
Standardjuk még elfogadás alatt áll, ami azt jelenti, hogy vihetõk kiállításra, és elegendõ típusos egyed bemutatása után elismert fajtává válik. Jelenleg az angolok állítják ki õket ennek érdekében. (nálunk még nemigen ismerik õket)
Az oroszlánfejûek Európában igen elterjedtek, így hazánkban is. Ez annak köszönhetõ, (mivel egyébként nem az jellemzõ, hogy itt jelennek meg elõször az újdonságok) hogy a mutáció európai. De ez egyben kissé gátja is a gyors terjedésnek, mert pl. Amerikában egy új változat sokkal hamarabb "befut" , végigjárva az elismertséghez szükséges utat.

A standard teljesen egyezõ a törpe kosorrúakéval, így csak a lényeges eltérést a sörényt írom le.
A sörény: 5-7,5 cm hosszú, a fej körül körben helyezõdik, ráterjed a nyak mögötti "V" részre is. A korona felett frufru van.
A sörény génbõl adódóan (ami az aljszõrzet meghosszabodására hat), a combon is szõrnadrág van. Ez a felnõtt állatok némelyikénél eltûnik, másoknál nem. A standard szerint csak a sörény kívánatos, de ez még változhat a véglegesítésig. (nálam a legtöbb nyúlnál két éves korig megvan, majd eltûnik a nadrág)
Itt kell szóbahozni a sörény gén öröklõdését: egyszerû, domináns-recesszív öröklésmenetet mutat, amibõl az következik, hogy amelyik nyúl hordozza, az fenotípusosan mutatja is a sörényességet. De: a gén duplázódva (tehát ha mindkét szülõtõl örökli a nyúl), a nem tenyészthetõ, hosszú szõrû változatot eredményezi. Ebbõl következik, hogy jobb simaszõrû változattal keresztezve tenyészteni, így egygénes, tenyészthetõ oroszlánfejû, és nem hordozó (normálszõrû) törpe kosorrúakat kapunk. A duplagénes változatnak egyetlen elõnye van: ha normálszõrû párt teszünk hozzá, 100% oroszlánfejû utódokat kapunk. Így jó típusú duplagénes nyulakat tenyésztésben lehet tartani. (Hátrányuk, hogy szõrük, mint az angóráké, nehezen karbantartható, gyakran kell kefélni, hogy csomómentes maradjon)








Forrás: Jolly Jumper Törpenyúl tenyészet honlapja

Oroszlánfejû nyúl

Ez a fajta viszonylag újkeletû, de egyre népszerûbb világszerte. Belgiumból ered, ahol svájci rókanyulat (ez nem törpe fajta) belga törpével keresztezve alakult ki. Egyes források szerint Jersey Woolie fajta is részt vett a kialakulásban. Az eredmény: egy rövidszõrû nyúl, sörénnyel a feje körül.
Mivel új fajta, ezáltal kissé kiforratlan még, valamint ebbõl adódóan országonként eltérõ standardjai vannak.
Angliában a minél nagyobb és egyöntetûbb sörény a cél, Amerikában viszont a kicsinyítés is cél a szép sörény mellett. Ott egyre jobban hasonlít küllemileg a holland törpére. Nálunk is egyre elterjedtebb, viszont eléggé vegyes az állomány, akár testnagyság, akár sörényforma tekintetében.
A sörényességrõl tudni kell, hogy egy domináns gén okozza, amely aljszõr meghosszabbodást eredményez a nyak, a pofaalja, valamint a comb tájékán. A gén hatása nem egyöntetû, ezért elõfordulhat nagyon szõrös, illetve kevésbé dús sörényû állat. De minden nyúl oroszlánfejûnek tekintendõ, amelyiknek bármekkora sörénye is van (ez lehet akár csak egy-két szál a fülek között, sõt, olyan eset is elõfordul, hogy kölyöknek igen nagy szõrû állat a vedléskor szinte simaszõrûvé válik). Mivel a fajta keverhetõ minden további nélkül a simaszõrû holland törpével, valamint születik az alomban sörénygént nem hordozó simaszõrû egyed is, így a változatok száma igen nagy.

A standard: (ez lenne a kívánatos, de hosszú még az út odáig)

Általánosságban: Erõs, jól lekerekített test, kerek fej, jól kifejezett orrtájékkal. Közepes hosszúságú, jó csontozatú, egyenes végtagok, elég magas tartás, mely láttatja a mellkasi részt, és a sörényt (a nyúl nem fekhet, hanem ülõ pozitúrájúnak kell lennie). A fül felálló, max. 7.62 cm (3 inch). (Láthatóan sokkal hosszabb, mint a holland törpénél, de már vannak törekvések a kisebbítésére.) Minden elfogadott színben létezik, de mivel még csak elfogadás alatt lévõ fajta, így a következõ színekben állítható ki (Amerikában. Nálunk ilyen megkötésrõl még nem hallottam, az angolok pedig elfogadják minden színben): vadas, piros szemû fehér, kék szemû fehér, fekete, thüringiai, sziámi.
A súly: kb. 1.7 kg (Amerikában ennél nagyobb nem lehet, mert az kizárást von maga után).
A sörény: jól fejlett, dús, körbeéri a fejet, de az arcorri rész és a szemek közti rész sima szõrû. A szõr 5-7.5 cm (2-3 inch) hosszú.

A szõrzet: a sörény kivételével normál hosszúságú az egész testen. A combokon, fõleg fiatal állatokon, "nadrág" lehetséges, amely elnézhetõ, de nem kívánatos (ehhez csak annyit, hogy itt még viták folytak a standard leírásban, mivel a sörény gén a combokon lévõ szõrzetre is hat, így általában egy jó sörényû egyednek a combján is nagy a szõr. Ez késõbb, egy-két éves korban eltûnhet. Tehát vannak még érdekes dolgok, mivel a genetikát elég nehéz "megerõszakolni". Ilyen másik érdekesség, hogy kék szõrû állatnál kívánatosnak tartják a sötét szemet, pedig a kékséget okozó gén szürke szemet eredményez, nincs sötét szemû egyed ilyen genotípussal).
Hibák: hosszú szõrzet a fülön, finom fej, szegényes színezet, hosszú test, kifejezett szõr a combtájékon, hosszú szõr a tsten.
Kizáró hibák: sörény a fülön, a pofatájékon, foghibák, túlsúly, sörénytelenség.
Ide tartozik még a sörénygént duplán hordozó nyulak megemlítése. Õk túl szõrözöttek a standard szerint, így kiállításra nem vihetõk, viszont tenyésztésben tartásuk indokolt, hiszen sima szõrû egyeddel párosítva 100% oroszlánfejû utódokat adnak. Ez szintén standard hiba, hiszen minden tenyésztõ megtart ilyen egyedeket, viszont ha kiállításon nem bírálhatók, nem ellenõrizhetõ a küllem. Így talán ezen is változtatnak majd a végleges standardban. Tudni kell még, hogy ezeket a kölyköket már születéskor fel lehet ismerni. Ahogy szõrösödni kezdenek, a normálistól eltérõen kopasz marad a test alsó fele, és itt csak késõbb kezd nõni a szõr.
Az alomban születnek oroszlánfejûség gént nem hordozó egyedek is. Ezek teljesen normál szõrûek lesznek. Ha fajtatisztán akarjuk tartani az állományt, ezeket is be lehet venni a tenyész programba (mint fent volt már szó róla, a dupla oroszlánfejû génes egyedekkel párosítva "rendes" oroszlánfejûeket kapunk).
Mindezek figyelembevételével azt mondhatjuk, hogy az oroszlánfejûek tenyésztése nem egyszerû (de melyik fajtáé az?), viszont a kihívások kedvelõinek való feladat. Aki belekezd, olyanná alakíthatja saját tenyészállományát, amilyenné szeretné, mivel a nagy variabilitás ezt megengedi (persze, arra azért nem árt figyelni, hogy mindez standardon belül maradjon, vagy ki kell találni egy új standardot az általunk tenyésztett fajtához :o))
Sok sikert a kísérletezéshez!

Vétek Tímea/www.torpenyul.hu/

Az üreginyúl (Oryctolagus cuniculus L.)

Üregi nyúl
Üregi nyúl

Üregi nyúl (
Üregi nyúl (Oryctolagus cuniculus L.).

Az üregi- vagy tengerinyúl egész külső megjelenésében, de főkép színében a mezei nyúlhoz nagyon hasonló; a mezei nyúltól kisebb termete zömökebb testalkata, rövidebb fülei és rövidebb hátsó végtagjai révén különbözik. Az állat teljes hossza 40 cm, melyből 5.3 cm esik a farkára; az öreg hím súlya 2–3 kg. Füle a fejnél rövidebb, előrelapítva nem és az orr csúcsáig. Fülehegye nem feketefoltos, mint a mezei nyúlé, hanem csak a széle fekete. Farka felül fekete, alul fehér; a test többi részét szürke bunda födi, mely felül sárgásbarnába, elül vöröses-sárgába, a törzs két oldalán s a combokon világos rozsdaszínben játszik, a hason, torkon és a combok belső felén pedig fehérbe megy át. A nyak eleje szürkés rozsdasárga, felső része, valamint a tarkója egyszínűen rozsdavörös.

Schäff szerint a színeltérések sokkal gyakoribbak, mint a mezei nyúlnál; aránylag leggyakoribbak közöttük a fekete példányok; a Nemzeti Múzeum Wartha Vince műegyetemi tanártól annak idején több teljesen fekete példányt kapott Üllő (Pest megye) környékéről. Ha Schäff adatait átnézzük, rögtön látjuk, hogy az üreginyúl színe éppoly változatos lehet – bár ezek a színváltozatok nem gyakoriak –, mint a házinyúlé; feltűnő, hogy a fehér és a fehérfoltos szín hiányzik, amely pedig a házinyúl szinezetében oly fontos szerepet játszik.

A külső alaktól és nagyságtól eltekintve, az üregi- és mezei nyúl között, különösen a csontváz felépítésének mikéntjében, igen nagy különbségek vannak. A koponyán, a csontos szájpadlás mögött fekvő rés, a szárnycsonti hézag, a mezei nyúlon igen széles, szélesebb, mint a zápfogsor fél hossza; az üreginyúlon igen keskeny, a szárnycsonti hézag szélessége alig üti meg a zápfogsor hosszának egyharmadát. Az üreginyúl koponyáját jellemzi a falközti csont (os interparietale) jelenléte, a mezei nyúl koponyáján ez a csont teljesen hiányzik, illetőleg már nagyon korán összeforr a nyakszirtcsonttal. a járomcsont hátrafelé szabadon álló nyujtványa az üreginyúlon sokkal erősebben fejlett, mint a mezei nyúlon. Az ásóéletmódot folytató üreginyúl mellső-végtagjai jóval erősebbek a mezei nyúlénál; nevezetesen az üreginyúl sing- és orsócsontja majdnem egyformán fejlett és elölről nézve egymás mellett elhelyezettek, míg a mezei nyúl singcsontja sokkal keskenyebb és gyengébb az orsócsontnál, és előlről nézve egymás mögött elhelyezettek; vagyis az üreginyúl lába az ásó-, a mezei nyúlé a futó-életmódhoz alkalmazkodott.

Mezei nyúl (1) és üregi nyúl (2) baloldali mellső végtagja.
Mezei nyúl (1) és üregi nyúl (2) baloldali mellső végtagja.

Belga óriás (1) és mezei nyúl (2) koponyája.
Belga óriás (1) és mezei nyúl (2) koponyája.

A kétféle nyúl izomrostjainak a színe is különböző, mert míg a mezei nyúl húsa sötétvörös, addig az üreginyúlé majdnem fehérszínű; a sötétvörös izomrost a kitartó mozgás jele, a fehér izom pedig, bár pillanatnyilag erős teljesítményre is képes, gyors fáradásra hajlamos. Az életmód és az izomzat jelzett tulajdonságai között az összefüggés nyilvánvaló, mert míg a mezei nyúl menekülés közben tartós futásra van utalva, addig az üreginyúl sohasem távozik messzire földalatti lakásától, hogy minél könnyebben besurranhasson oda. És ezt annyira megszokta, hogy ha elvágták az útját a barlangja felé, néha meg sem kísérli a más irányban való menekülést, hanem inkább elfogatja magát.

Az egyes szőrszálak finomabb szerkezetét Waldeyer tanulmányozta (Atlas der menschlishen und tierischen Haaren) és azt mondja: „A mezei és üreginyúl fedő- és gyapjúszőrei nem különböztethetők meg pontosan egymástól, mert mindenféle átmenetek előfordulnak.” Bár az üreginyúl szaporább, mint a mezei nyúl, emlőiknek száma egyforma, legalább is a nyúlfélékre általánosságban öt pár jellemző, melyek közül két pár a mellen és három pár a has tájékán van.

Csaknem minden búvár azt állítja, hogy az üreginyúl őshazája Dél-Európa volt, s hogy az Alpoktól északra eső országokban csak később honosították meg. Plinius Cuniculus néven említi, Aristoteles Dasypus-nak nevezi. Minden ókori író szerint Spanyolországból származik az állat. Strabo szerint a Baleári-szigetekről került Itáliába; Plinius feljegyezte, hogy Spanyolországban néha töméntelenül elszaporodott s a Baleári-szigeteken éhséget is okozott a termés elpusztításával. A szigetlakók katonaságot kértek Augustus császártól az állatok kiirtására, s a nyúlirtók keresett emberek voltak azon a vidéken.

Az üreginyúl elterjedésére vonatkozó középkori és újkori adatokat Hahn E. gyüjtötte össze (Die Haustiere und ihre Beziehungen zur Wirtschaft des Menschen). Hahn szerint az üregi nyulat először Polybius görög történetíró említi kyniklos néven. Ebből keletkezett az állat latin cuniculus és a német kaninchen neve is; mai francia lapin neve a „lepus”-ra emlékeztet, de ó-francia neve canin, vagy canil volt; csak az angol rabbit neve független az ó-görög nevétől.

Manapság az üreginyúl egész Dél- és Középső-Európában, valamint Észak-Afrikában is el van terjedve. Az északi országokban nem él meg. Hazánkban különösen a dunántúli vidékeken fordul elő, hol Mika Károly szerint tengerinyúl, bosnyáknyúl, patkánynyúl és rusznyúl a neve. Ismeretes továbbá a monostori szigetről s Gödöllő és Üllő környékéről. Kövült csontmaradványai a püspökfürdői Somlóhegy, a brassói Fortyogóhegy és Beremend preglaciális rétegeiből kerültek elő. Az Oryctolagus nem az arnóvölgyi és délfranciaországi Pliocén-rétegekből ismeretes Caprolagus nemből származtatható és innen nyomult az állat a jégkorszakelőtti időben északabbra, mindaddig míg a Jégkorszakban az előre, délfelé, nyomuló jég vissza nem szorította eredeti hazájába. Méhely bizonyos fokig kétségbe vonja az állat déli származását (Méhely-Brehm: Az állatok világa, II. 1902. 638. old.), mert az üreginyúl megkövesült csontjaira Ausztriában már a nussdorfi löszben és Morvaországban a bronzkori lerakodásokban is ráakadtak. Ez a feltevés fentiek szerint nem valószínű, mert az állat kétségtelenül délről származott északra és a nussdorfi és a morvaországi előfordulás már egy későbbi – másodszori – honfoglalása Közép-Európában az állatnak, mely az észak felé visszavonuló jég nyomán egy melegebb – jégkorszakutáni – időben következett be.

„Az üreginyulak tenyésztése és elterjedése csak a későbbi középkorban veszi kezdetét, mégpedig két igen különböző irányban. Először is a zárdákban tenyésztettek szelid üreginyulakat, zárt helyen, amelyek ilyen tenyésztésre nagyon alkalmasak voltak. Későbbi világi udvaroknál is kezdtek nyulakat tartani, zárt területeken, hogy a hölgyeknek is könnyű és illendő vadászati mulatságot adhassanak. A mindinkább emelkedő fényűzés ezt nagyban elősegítette. Mivel azonban hamar felismerték az állat kártékony voltát, másrészt ritka igénytelenségét, melynek következtében ott is elszaporodtak, ahol más vad nem élt meg, s mivel könnyebben volt hajón is szállítható, mint a nagy vad, szarvas, őz, szokásba jött üregi nyulakat szigetekre telepíteni… Általában azonban az üreginyúl telepítése lassabban haladt előre, mint gondolnók. Így az állat a XVI. század végén vadon sem Sziléziában, sem a rajnai tartományokban nem volt ismeretes. Még Fleming az ő „Teutscher Säger”-jében (1724) az akkori Szászországban nem ismerte a vad üregi nyulat… Bár az állat- és növényföldrajz szempontjából nem igen örvendetes jelentőséget értek el az üregi nyulak a felfedezések korszakában. Elismerésre méltó, emberies okokból a portugál hajósok, hogy a hajótöröttek életét megkönnyítsék, kisebb-nagyobb szigeteken, melyeket állatok nélkül találtak, kecskéken kívül még üregi nyulakat is tettek ki. Már az első gyarmatosító Percotrello Porto-Santoban, Madeira mellett, 1418-ban üregi nyulakat tett ki, amelyek azonban később nagy pusztításaik révén egyenesen veszélyeztették a gyarmatot.” A portosantoi üreginyúl később a darwinizmus első viharos idejében bizonyos hírnévre is szert tett, mint bebizonyítható példája egy állat megváltozásának, ismert időn belül. Haeckel a portosantoi üregi nyulat Lepus huxlei-nek nevezte el. „Trouessart szerint („Bull. soc. nat. d’acel.”, 1910 január) ezek a feketés üregi nyulak egy erős vándorpatkány nagyságáig fajultak el s többé nem kereszteződnek a későbben behozott európai üregi nyulakkal.”

„Dél-Afrikában az óvatos hollandusok szigorú büntetések által meg tudták akadályozni az üregi nyulak betelepítését. 1881-ben alig ismerték az üregi nyulat Japánban, Ausztrália és Új-Zélandban, ahol később a vad üregi nyulak, amelyeket vadászat céljából hoztak be, valóságos országos csapássá lettek. Úgy mondják, hogy itt még életmódjukat is megváltoztatták, nem ástak annyit, ellenben megtanultak az ausztráliai bozótok görcsös ágain elég magosra fölmászni. Új-Zélandban is nagy károkat okoztak.” Tegetmeier 1888-ban a Londoni Zoológiai Társulat júniusi ülésén bemutatta egy ilyen „mászó üreginyúl” karcsúbb, élesebb és vékonyabb karmokkal ellátott lábait. Az állatot holtan találták 3 m magasban, egy akácfa ágai közt. Épp így láthatók az állat rágásának nyomai több mint 4 m magasságban a nem igen erős bokrok gyönge kérgén. Némely ausztráliai helyen, ahol az üregi nyulak ezerszám élnek, néha 10 mérföld távolságban sem találunk üreginyúl-kotorékot. A kölyköket fészkekben, a földön ellik meg; másutt viszont nagyszámú üregekben laknak. A forró évszak alatt az üregi nyulakat vízben is lehet látni, vándorlásaik és menekülés közben is egész jelentékeny folyókat átúsznak. Az üregi nyulak Ausztráliában sokszor olyan körülmények közt élnek, amelyekben az európai üregi nyulak biztosan elpusztulnának.

Egész vigasztalan Loirnak, a sydney-i bakteriologiai intézet igazgatójának tudósítása, amelyben azt mondja: „Ma az egész vidék Victoria déli határától Oueensland északi határáig nem egyéb, mint egy óriási üregi nyúltelep és ahol azelőtt 120.000 darab juh legelt, ott ma már a 90-es években csak 30.000 darab juhot tudnak tartani. Ezer és ezer hektár földet hagytak el a bérlők és ezernyi ember ment tönkre. Két év előtt számukat körülbelül 20 millióra becsülték; ez a szám valószínűen túlalacsony. Két év elég ahhoz, hogy gazdag legelőket pusztákká változtassanak, úgy hogy ma sok száz kilométer utat tehetünk oly helyeken, ahol teljességgel semmi növényzet sincsen. Rövid idővel az ellés előtt a nőstény elhagyja a telepet és gyakran 4–5 km távolságra vándorol, hogy megfelelő helyen lakást építhessen magának. 3 hét mulva a fiatal nyulak elhagyják vackukat és nemsokára új telepet alakítanak. 4 hónap mulva a fiatal nőstények anyák lesznek; ők is 4–5 km-t vándorolnak, hogy új lakást építsenek, amelyből 5 hét mulva hazamennek, míg a fiatalok a lakás közelében telepednek meg. Kiszámíthatjuk, hogy az üregi nyulak ily módon 3 év alatt körülbelül 100 km-t vándorolnak.”

Minden módszer, amelyet eddig e kínzó szellemek kiirtására megpróbáltak, igazi eredmény nélkül maradt. Újabban a bérlők földjeiket kisszemű drótkerítéssel veszik körül, amelyek körülbelül 1 m magosak és 10 cm mélyen mennek a földbe; ily módon az új bevándorlóktól védik a földet és könnyebbé teszik az irtást a zárt helyen. Az ilyen kerítés mentén többször milliószám döglöttek meg az üregi nyulak, egész hullahegyeket alkottak, melyeken az utánuk jövők könnyen átmásztak. Tehát sokszor nem volt elegendő az egy kerítés, hanem akkor 1 km-nyi távolságra egy másikat kellett felállítani. Új-Dél-Wales és Dél-Ausztrália közt 519 km hosszú kerítés látható, amely km-ként 1600 pengőbe került. Az üregi nyulak kiirtását még mérgekkel is megpróbálták, több-kevesebb eredménnyel. A kutyát, macskát, hermelint, menyétet, vadászgörényt szintén harcba vitték az üregi nyulak ellen. Így Újzéland kormánya 1887–1888. évben nem kevesebb, mint 2000 vadászgörényt vásárolt. Majdnem jobb eredményeket értek el hermelinnel és menyéttel, mert ezek tisztán kegyetlenségből is gyilkolnak. Hogy milyen nagynak tartják az általuk okozott kárt, abból ismerjük meg, hogy az új-dél-walesi kormány egy évtized alatt közel 15 millió márkát adott ki e baj leküzdésére és végül egy 500.000 márkás jutalmat tűzött ki annak, aki egy biztosan ható szert talál ez istencsapás ellen. Allan szerint (1908) az utolsó öt évben évenként átlag 19,648.000 nyúlbőrt exportáltak, míg a gyarmaton évenként körülbelül egy millió bőrt használtak el. A szomszéd államokból behozott nyúlbőrök levonása után, a Viktóriában 1903 óta évenként megölt üregi nyulak számát 13 1/2 millióra becsüli.

Schuster L.-t tanulmányai („Zoologischer Beobachter” 1907) arról győzték meg, hogy a tűlevelű erdőkben mindig csak rágás, lombosokban pedig hámozás által okoznak kárt. A tűlevelű erdőben okozott kár… egészen borzadályos és sokévi fáradságos utánpótlások okozója. A friss zöld teljes hiánya a modern erdők belsejében az állatokat a fiatal palánták megrágására kényszeríti, különösen télen. Természetes, hogy a fiatal egyéves fenyőket és pedig a fenyő-tűjét rágják meg leginkább. Másképp áll a dolog a lombos erdőben. Itt a kéregrágás által okozott kár néha hihetetlen méreteket ölt. Előnyben részesíti a nem nemes fákat, a tölgyet, erős kérge s valószínűleg nagy csersavtartalma miatt, nem bántja.

Az üreginyúl Európában is a káros állatok közé tartozik. Altum szerint, hogy ha a magas hó hosszabb ideig akadályozza az üregi nyulakat abban, hogy a szántóföldeket felkeressék, sokszor megfigyelték, hogy több napig egyáltalán nem táplálkozik, míg végre a nagy éhség a fák megrágására vezette őket. Az üregi nyulak egy fajta fát sem vetnek meg; egyetlen kivétel ez alól a bodza (Sambucus nigra). Fiatal törzsekről néha 60 cm magosan lerágják a kérget a gyökércsomó felett, sőt még magasabban is, a hó mennyisége szerint. Ilyen sérülések a fa elpusztulását okozzák. Tevékenysége még 50 cm magosságban is látható a föld felett.

Az üregi nyulak mezei kártevéseiről Rörig „Tierwelt und Landwirtschaft” ezt mondja: „Mivel nem szívesen távoznak lakóhelyeikről, az általuk okozott kár sokkal szembetűnőbb, mint a mezei nyulak által okozott; mert területenként minden élvezhetőt felfalnak, mielőtt továbbvonulnának, megeszik a növényeket a gyökerükig is és így elpusztítják az egész vegetációt az erdő- és ültetvényszéleken. Fiatal vetéseket többnyire teljesen megsemmisítenek, s csak kevés kalász, amelyet nem is érdemes learatni, jut az éréshez; a lóhere szeradella- és csillagfürtföldek se járnak jobban és sokszor 50 m-t is kitesz az elpusztított terület. Az az „alaposság”, amellyel az üreginyúl dolgozik, egy kategóriába helyezi őt azokkal a káros állatokkal, melyek ellen tömegpusztítást kell alkalmazni. Ott, ahol annyira elszaporodtak, hogy görény, lelövés és fogás már nem használ, nem marad más hátra, mint az igen hatásos szénkénegezés. E módszer egyetlen hátránya Rörig szerint, „hogy az ilyen módon megölt üregi nyulak az emberi fogyasztás számára elvesztek.”

Az üreginyúl a szőlőtermelésnek is sokat árthat.

Végül még egy spárga-telep tulajdonosának saját tapasztalatain nyugvó előadása álljon itt, aki érzékeny károkról panaszkodik. Azt állítja, hogy évenként az üregi nyulak ott is, ahol nincsenek éppen nagyon sokan, augusztustól októberig az erdőből – még ha az 400–600 méternyire is van a spárgaföldektől – odavonulnak a spárgaültetvényhez, aláássák a magasabban fekvő ágyakat, a növények gyökereit kitakarják s a vetemény növekedésének tetemesen ártanak.”

Így ez a gyorsan szaporodó, kártékony állat nagyon érzékenyen érinti az erdő- és mezőgazdaság különféle ágait és csak jó, hogy elterjedése hazánkban még mindig sporadikusnak nevezhető; rendesen csak olyan vidékeken és helyeken fordul elő, amelyek neki különösen alkalmasak. De evvel a korlátozással az üreginyúl jelenleg egész Dél- és Közép-Európában el van terjedve. A középtengeri országokban még mindig a legszámosabb, bár ott egész éven át üldözik. Angliába vadászat miatt hozták be s eleinte nagyrabecsülték. 1309-ben egy üreginyúl még annyiba került, mint egy malac. Az északi országokban nem igen él meg; Oroszországba hiába próbálták meghonosítani. Németországban észlelhető elterjedése nyugatról keletre tart, ellentétben az általános keletről nyugatra való terjeszkedéssel, amely jelenség az állat nyugati származásával függ össze.

Elszigetelt előfordulásának érdekes példája a Friez-szigeteken és egyáltalán az Északi-tenger szigetein észlelhető; az előbbieken annál érdekesebb, mivel itt, Juist- és Baltrum-szigetén megtörtént az a ritka eset, hogy a betelepített üreginyúllal el tudnak bánni. Nevezett szigeteken újabban teljesen kiirtották s helyébe az értékesebb és kevésbbé kártékony mezei nyúlat honosították meg.

Kiirtásukat igen érdekes okokból kellett foganatosítani. Nevezett szigetek lakóinak állandó veszedelmet jelentettek a vándorló homokbuckák (dünák) és a szökőár. A homok folytonos vándorlását megfelelő növények (Hippophač rhamnoides és Arundo arenaria) ültetésével igyekeztek megakadályozni. Az így megkötött homokbucka egyrészt már nem vándorolt többet, másrészt kitünő védőgát volt a tenger szökőárja alkalmával. A növénytelepítéssel kapcsolatban azonban az üregi nyulak még jobban elszaporodtak, mert egyrészt kitünő búvóhelyet találtak az elültetett partitövisesben, másrészt a homoki zabban bőséges táplálékforrásra akadtak. A sok üreginyúlkotorék eredményeként a telepített növényzet kipusztult, a homok újra meglazult és a tenger vize a legközelebbi szökőár alkalmával újra könnyűszerrel utat talált magának a sziget belseje felé a töméntelen üreginyúlcsatornán keresztül. Az így keletkezett árvíz pecsételte meg sorsukat.

Más északitengeri szigeteken, melyek alapjában véve csak sziklákból állanak, mint amilyen pl. a Skellings Rock-szigetek Irland délnyugati partjai mellett, ahová a középkor elején remeték és szerzetesek hozták be az üregi nyulat, zavartalan jólétnek örvendenek s valószínűleg örvendeni is fognak még a legtávolabbi jövőben is. A nyugati Friz-szigeteken, valamint Nordernegen is még elég sok üreginyúl van. Svédország is 1904 óta megpróbálhatta, hogy milyen hamar válik az üreginyúl országos csapássá. Várakozáson felül és egészen szándékuk ellen sikerült egy a délsvéd Län Halland-hoz tartozó szigeten, amelyen egy ottani kisbirtokos féltucat közönséges házinyulat bocsátott szabadon azért, hogy később újra összefogdossa őket fiaikkal együtt. De ez igen nehéznek bizonyult. A fiatalok nagyrésze ugyanis a sziklákon lévő erdőkbe fészkelte be magát, ahová se ember, se kutya nem követhette őket. Az egész lakosság vadászott rájuk, egy öreg erdőőr állítólag 3000 darabot lőtt egy-két hónap alatt; mégsem látszottak fogyni. Az egész esetben az a legérdekesebb, hogy nem a vad üreginyúl, hanem a szelíd, házinyúl és utódai mutatkoztak ilyen keményeknek és kitartóknak. Különösen az a gyorsaság is, amellyel a kitett állatok külsőleg is alkalmazkodtak a megváltozott környezetükhöz. Szőrük színe majdnem kizárólag kékesszürke, vagy tiszta fehérré lett, ugyanolyan, mint a sarkinyúlé.

Az üreginyúl a szakadékokkal, sziklahasadékokkal és alacsony bokrokkal váltakozó dombos és homokos vidékeket, különösen pedig a fiatal, száraz fenyveseket, szóval az oly helyeket kedveli, ahol lehetőleg jól elrejtőzhetik. Itt alkalmas, leginkább napsütötte helyeken, rendszerint társaságban, gyakran egész telepekben él s meglehetősen egyszerű üregeket, tanyákat ás. Minden üregnek egy meglehetősen mélyen fekvő katlanja és több szögben megtört; kanyargós folyosója van, melyek mindegyike ismét több kijárású Ezeket a gyakori ki- és bejárás által rendszerint meglehetősen kitágítja, tulajdonképpeni folyosója azonban oly szűk, hogy az állat éppen hogy keresztül csúszhatik rajta. Minden párnak külön lakása van, amelyben nem tűr más állatot, de gyakran több lakás folyosói egybenyílnak, keresztezik egymást s annyira egymásba fonódnak, hogy néha a legkülönfélébb idegeneket, mint alkalmi lakókat, találjuk bennök. A „Field” szerint, egy ír görény egyik napon: egy menyétet, egy nagy kandurt és tizenegy patkányt, a második napon: két rókát, a harmadik napon: egy rókát, egy macskát és egy hermelint űzött ki egy ilyen nyúllakásból. Azokat a mély alagutakat, melyeket erdeinkben különösen a zöldharkály ás a hangyabolyokba hangyák után, az üreginyulak szívesen megszállják, kitágítják – különösen a cső végén – a harkály által készített, néha háromnegyed méter utat, amely enyhe lejtéssel a hangyaboly közepébe visz és máris kész a kétségtelenül legmelegebb pihenőhely. Az üreginyúl csaknem az egész napot rejtve tölti odvában, hacsak a bokrok nem oly sűrűek lakása körül, hogy észrevétlenül járhat elesége után. Mihelyt beesteledik, kimegy legelni, de nagy óvatossággal, mert sokáig szimatol, mielőtt lakásából kibújnék. Ha veszedelmet sejt, nagyokat dobbant hátsó lábaival s úgy figyelmezteti társait, amelyek hanyatt-homlok rohannak vissza üregeikbe.

Az üreginyúl nem ragaszkodik oly kizárólagosan a száraz talajhoz, hogy néha-néha ne telepedne le nedves helyeken is. Így gróf Brühl V. szerint az üregi nyulak nagy számmal és rendesen élnek mocsaras, alacsony helyen is; csakhogy ilyen helyen nem ásnak mélyebb lakásokat, mert hamar talajvizet érnének, hanem egész egyszerűen a sűrű bokrokban ülnek, vagy legfeljebb közvetlenül a föld felszíne alatt, majdnem vízszintesen haladó járatokban tartózkodnak. Ilyen helyen vadászatuk is mindig nagyon eredményes.

Az 1904. évi nyári szárazság alatt „még mocsaras helyeken is, melyek sűrűn voltak benőve sással és náddal” szívesen laktak, sőt még a szárazság után is, mikor már régen a szokott vízmennyiség volt jelen, ott lehetett őket látni. Sokszor láttam őket, mikor a víz közepén száraz fatörzsön ültek, amelyre zsombékról zsombékra ugrálva jutottak el. Ilyen helyek igen alkalmas tanyahelynek bizonyultak. Feltétlen biztos védelmet nyujtanak a ragadozó emlősök ellen, melyek oda nem követhetik nyomukat, mert még ha szimatot is kapnak, félnek a nedvességtől. De az ilyen üregi nyulak szaporodására mégsem lehet számítani, mert a száraz időben készített rövid üregekben a fiatalok az első erősebb zivataros eső, vagy tartós csapadék alkalmával könnyen megfulladnak. Állíthatjuk tehát, hogy az üreginyulak mindenütt, ahol letelepednek csakhamar a legelőnyösebb lakóhelyeket is megtalálják. Így különösebb építkezés nélkül laknak nagy fatelepek gerendái és deszkarakásai közt, gyakran városok közepén; Rörig szerint a berlini régi Hamburger Bahnhof rakodóhelyein még a felhalmozott vasúti talpfák és más üzemi anyagok közt is élnek. A rőzserakásokat is igen kedvelik. A sternewaldi vadászterületen, amely részben hideg, mocsaras terület, szilárd agyagos, a vízelvezető árkokban laknak, amelyet teljesen benő a pusztai fű, úgyhogy alig hatol be oda fénysugár. Máshelyen meg a bokros, bozótos helyek sűrűn összevisszanőtt ágak között ütöttek tanyát. Ezekből a példákból Otto nagyon helyesen „óriási alkalmazkodóképességre” következtet, szinte azt lehetne mondani: alkalmazkodókedvre, mely néha annyira megy, hogy egyáltalán nem építenek külön lakóhelyeket és legjobb esetben csak a fiaik számára készítenek üregeket. És bizonyos tekintetben L. Schuster más oldalról világítja meg ugyanazt a dolgot: nagy hóban és hidegben tartott eredményes erdei hajtóvadászatok azt bizonyítják, hogy az üreginyulak fagy és hó ellenére sem használják üregeiket; ugyanezt bizonyítja egy ötórai eredménytelen vadászat görénnyel, melyet februárban, igazi kutyaidőben, hóviharokban, vegyesen felhőszakadásszerű esőkkel és jégesővel tartott. „Egyetlenegy üreginyúl sem ugrott fel a görény előtt. Minden üregük üres volt. Ellenben sokszor hajtottak fel üreginyulakat bokrok és cserjék alól... Mindezekből az következik, hogy az üreginyúl nem keresi már fel többé lyukait az időjárás ellen, más oka pedig nincs, hogy ezeket felkeresse.” Schuster működési területén éppen ezért a szénkéneggel való irtással is igen silány eredményeket értek el. Schuster erdei körútjain sokszor kergetett fel üreginyulakat egész szabad fekvőhelyekről, mely fekvőhelyek pontosan a mezei nyúléra hasonlítottak. Azt állítja tehát, „hogy az üreginyúl erdős területeken – nyomatékosan hangoztatva, hogy erdős területeken – szabadonlakó lett.” Még azt is beszélik, hogy a skót fennsíkok ingoványain az ellés földfelett fűcsomókban is történt. A „Field” 1909-ben ezt ritka eseménynek mondja, de azóta már sok hasonló eset jutott tudomására.

Az üreginyúl mozdulatai lényegesen különböznek a mezeinyúlétól. Első percben is túltesz rajta a gyorsaságban, de mindig túl az ügyességben. A zegzugbanhaladást pompásan érti, és éppen ezért kitűnően iskolázott kutyát és jó lövőt kíván. Sokkal ravaszabb és fondorlatosabb benyomást kelt, mint a mezeinyúl, amely végül is mindig csak a gyors futásában bízik. Az üreginyulat alig lehet nyilt mezőn meglepni és veszélyben még mindig talál búvóhelyet. Ha egyenesen szaladna el, rövid idő alatt akármelyik közepes kutya is megfoghatná; így ellenben védelmet kereshet mindenféle bozótban, sziklahasadékban és üregekben és legtöbbször sikerül is neki megmenekülnie. A „Field” ismertet egy esetet, amelyben az evésközben meglepett üreginyúl halottnak tetette magát; az állat először fejhez szorított fülekkel lelapult, mozdulatlan maradt, aztán lassan a hátára gurult és hátsó lábait mereven kinyujtotta. Valami tízperc mulva hirtelen felegyenesedett, a hátsó lábaival dobbantott és a sűrűségbe menekült. A látása, hallása, szaglása éppoly éles, mint a mezeinyúlé, talán még élesebb. Az anyák nagy odaadással ápolják kicsinyeiket. Ahányszor a nőstény reggel és este elhagyja a vackát, hogy a szántóföldeken vagy erdőültetvényeken legeljen, földdel óvatosan eltömi annak bejáratát. Mikor a kicsinyek már kijárnak, apjuk éppúgy mint az anyjuk igen bájosan és tréfásan játszik a csinos kis népséggel lakásuk előtt; különösen reggel és este, csendes derült időben délután is, a szemlélő nagy gyönyörűségére.

Február és március hóban kezdődik az üreginyúl párosodási ideje. A párok híven tartanak össze, legalább is sokkal hűségesebben, mint a mezeinyulak. Az üreginyúl 30 napig viselős, ellés után rögtön párosodásra alkalmas és azért már egy év alatt is nagyszámú utódokra tesz szert. Októberig minden öthétben szül 4–5 kölyköt egy külön kamrában, amelyet előbb hasának kitépett szőreivel bőven kipárnáz. A kicsinyek pár napig vakok és a következő ellésig anyjuknál maradnak a meleg vacokban és szopnak.

Az idősebb üreginyulaknak igazán nincs szükségük külön lakásra, legfeljebb csak olyanra, amelyben a gyámoltalan fiatalok megszületnek és amely megfelelő védelmet is nyujt nekik. Ezt a felfogást angol megfigyelők is osztják (Field 1909.)

Különösen száraz években, még október végén is láthatunk egész kicsi üreginyulakat.

Meleg tájakon a nyúlfiak már az ötödik, a hideg vidékeken a nyolcadik hónapban szaporodásra képesek, mindazonáltal csak életük tizenkettedik hónapjában vannak teljesen kifejlődve. Pennant fáradtságot nem kímélve, kiszámította, hogyha a nőstény évente hétszer fiadzik, s mindannyiszor 8 kölyke van, az ivadékok száma négy év alatt 1,274.840 darabra rúghat.

Schäff nagyon helyesen jegyzi meg, hogy „Pennant csodálatos magas száma azért nem találó, mert abból a feltevésből indul ki, hogy minden utód életben marad és újból szaporodik, ami a valóságban nem fordul elő.” Kruhoffer azt állítja, hogy az üreginyúl túlságos elszaporodása károsan befolyásolja a mezeinyúl állományát. „Egy erdőségben, mely kb. 1000 ha egytagban..., még húsz évvel ezelőtt annyi volt a mezeinyúl, hogy itt voltak a legjobb vadászatok az egész kerületben. Hajtóvadászaton kétszáz darabot is ejtettek el egy napon, miután előbb már egyenként is sokat lelőttek. Ezidőtájban mutatkoztak itt az első üreginyulak, a szomszédságból átjőve... Bár az üreginyulak itt a vadászható állatokhoz tartoznak és így a bérlő számára is bizonyos jelentőséggel bírnak, – mivel egy vadászaton 200–300 darabot is lőnek belőlük – az erdei alkalmazottaknak is megengedték a lövésüket, sőt másoknak is adtak engedélyt pusztításukra. Ilymódon sikerült egy év alatt a szóbanlévő erdőben 13.150 darabot elpusztítani... Ezalatt azonban a mezeinyulak ott már úgy megfogytak hogy egy hajtóvadászaton ritkán lőttek többet egy tucatnál...”

Régebben sokszor állították, hogy az üreginyulak, a mezeinyúlon kívül még más rágcsálókkal is párosodnak és szaporodásra képes utódokat hoztak a világra, erre azonban semmiféle bizonyíték nincs. Hiszen mai napig legjobb esetben csak egyetlenegy esetben sikerült kimutatni, hogy mezei és üreginyúl önként és eredményesen párosultak! Ez utóbbi állítás, éppúgy mint a korcs leporida elnevezése is, a párizsi antropológus Breca-tól származik. De ha utánajárunk az úgynevezett leporidák eredetének, amelyekről a francia és belga tenyésztők oly sokat beszéltek, akkor még soká nem állíthatjuk mint tudományos tényt, hogy a kereszteződés természetes körülmények között önként történt. E jóhiszemű, de helytelen következtetés tenyésztőkörökben azért terjedhetett el, mivel a modern házinyulat tekintélyes nagyságra sikerült feltenyészteni.

A tudományos alapon való tagadása a leporidáknak könnyen érthető, ha meggondoljuk, hogy csak magában a szaporodás módjában is lényeges különbség van a kétféle nyúl között. Friedenthal-nak jártak egyszer a kezében ilyen állítólagos korcsok, amelyek a berlini fiziológiai intézet kísérleti istállójában születtek volna. Csakhogy a kísérletet se neki, se másnak ugyanezzel a nősténnyel megismételni nem sikerült. Az állítólagos korcsok alkoholban vannak eltéve, de az ellenőrző anatómiai vizsgálat még mindig nem történt meg. Ilyen állítólagos leporidákat anatómiailag vizsgált Nathusius Hermann 1876-ban.)”Über die sogenanntan Leporéden”.) Az anatómiai vizsgálat eredménye mindig tisztavérű üreginyúlra utalt, pedig vizsgálatának tárgyai a híres francia Gayot nyúltenyésztő „leporida” tenyészetéből származtak; Nathusius az őt jellemző pontossággal és gonddal végezte ellenőrző kísérleteit, de sem az életmód, sem a csontvázban nem sikerült sohase oly tulajdonságokat felfedezni, amely a mezeinyúlvér legkisebbfokú keveredésére engedett volna következtetést vonni.

Nehring is egész életén át pontos figyelemmel követte a leporida kérdést, de ahány állítólagos korcsot kapott, a pontos vizsgálatnál mind üreginyúlnak bizonyult.

Nehring a leporida kérdést nem tekintette egész kilátástalannak, bár őszintén bevallotta, hogy sok esztendei kísérletei, hogy üregi és mezeinyulak keresztezésével korcsokat kapjon, soha legkisebb eredményre sem vezettek. De a sikert lehetőségnek tartotta, „különösen ha egy erős szürke üreginyúl hímet egy mezeinyúl nősténnyel párosítanak”. Ilyen keresztezés a berlini állatkertben az utolsó évtizedben sokszor történt, mihelyt megfelelő szelíd mezeinyúl nőstény állott rendelkezésre, de mindig eredmény nélkül! A legtöbb, amit ellehetett érni az volt, hogy a két állat közös óljukban némileg megfért egymással.

Ujabban (1912 február) azonban a Berlin melletti Dahlehmi Birodalmi Biológiai Intézetben Rőrig egy nyilvánvaló mezeinyúl-üreginyúlkorcsot vizsgált és a leletet a „Deutsche Jägerzeitung”-ban oly részletesen, sok ábrával írta le, hogy elegendő, ha itt csak rámutatunk. Ez a sajátságos állat tényleg a mezei és üreginyúl között áll, de az üreginyúlhoz közelebb, mint a mezeihez, mint azt koponya- és végtagcsontjainak alkata is bizonyítja.

Valószínűleg mindig is ritkán előforduló esetek lesznek a mezei és üreginyúlkorcsok, hiszen a viszony az üregi és mezeinyúl közt még a szabadban sem mindig a legjobb. Igaz, hogy a vadászok véleménye erről igen eltérő. Ez az ellenmondás csak akkor érthető, ha tudjuk, hogy mindkét félnek, saját megfigyelési területén belül, igaza van. Más szóval: míg bizonyos esetekben és bizonyos vidékeken az üreginyúl kimutathatóan elűzi, kiszorítja a mezeinyulat, sőt az őzet is, más helyen – éppoly hiteles esetekben – békésen együtt lakozik. Az alsórajnai Otto beszéli („Deutsche Jägerzeitung” 1906 jan. 4-én) a következőket: „Egy mezeinyúl lassan közeledik az erdő felé és pár lépésnyire oda érkezett. Mikor éppen evett, az erdőből egy üreginyúl rontott neki a gyanutlan nyuszinak, ki látható nagy ijedtséggel oldalugrást tett. A kis sátán addig folytatta támadásait, melyek abból álltak, hogy folyton nekiszökött a nyúlnak, míg az utóbbi hirtelen elkezdett kis ellensége felé dobolni; a látvány több volt, mint komikus. Ez a védekezés az üreginyulat még jobban felmérgesítette; mert addig ismételte villámgyors támadásait, míg a szegény tapsifüles jobbnak látta a visszavonulást és hamarosan eltünt az erdőben. Az üreginyúl egyedül maradt a harctéren és oly nyugodtan legelt, mintha semmi sem történt volna. Ahogy mondani szokás: Az üreginyúl kezdte”. Schuster Lajos Rheinhessenben az ellenkezőt konstatálta: ott mezei és üreginyúl nagy számban laknak ugyanegy helyen s amennyire ezt megfigyelni lehet, békében és egyetértésben élnek. A hannoveri Löns H. viszont „Wild u. Hund” című lapban (1904 aug. 9.) azt közli, hogy területén „az a nézet van elterjedve, hogy a mezeinyúl az üreginyúl elől visszavonul. Különben magam is megfigyeltem, hogy egyes vadászterületeken, hol az üreginyulak igen szaporodtak, a mezeinyulak feltűnően fogytak. Több vadászaton azt is megfigyeltem, hogy az őzek feltűnően kerülik azokat a sűrűket, amelyeket üreginyulak tartottak megszállva és a „St. Hubertus” egy olvasója saját szemével látta, hogy egy hím üreginyúl egy fiatal mezeinyulat nyakon csípett, és minden ellenkezés és jajgatás dacára ott helyben agyonharapta”.

Vad és szelíd üreginyulak között a keresztezés természetesen nem nehéz, mert mindkét forma igen közel áll egymáshoz. Egy ilyen eset, mely 1909-ben Nackenheim (Rheinhessen) erdejében történt, csak azért érdekes, mert az illető fekete-fehérfoltos házinyúl nőstény elszökött gazdájától, de 10 nap mulva várakozás ellenére visszatért régi otthonába és körülbelül 3 hétre rá egy csűrben 10 fiat ellett. Ezek a nászutak később még kétszer ismétlődtek, utána egyszer 15, egyszer 12 fiat ellett otthon egy istállóban; egyszer hat hétig elmaradt. A legfurcsább, hogy a szelíd nőstény házinyúl mindig hazatért és a 6 heti távollét után sem vadult el. Körülbelül a fiak fele szürke és fekete volt, a többiek pontosan olyanok, mint a vad üreginyulak. Az apa szokásai jól öröklöttek a nyúlfiakra, mert ezek az ólban hamarosan szabályos lakást ástak maguknak és igen ijedősek maradtak, míg anyjuk teljesen szelíd volt.

Az üreginyúl tápláléka pontosan az, ami a mezeinyúlé. De sokkal több látható kárt okoz, mint amaz. Ami a mókus a fán, mondják a Müller-fivérek, az az üreginyúl a földön, amelyet minden irányban aláás, már ezáltal is nagy kárt okozva a faállományban, különösen a tűlevelükben. Hogy az üreginyúl iszik, sokszor állították és sokszor kétségbe vonták. Az üreginyúl gyengesége abban áll, hogy csak kis távolságokon gyorslábú… Ha most minden nap egy forrást vagy patakot kellene felkeresnie, hogy ihasson, akkor állíthatjuk, hogy ellenségei rövid idő alatt kipusztítanák. Azért eleve feltehetjük, hogy a füvek harmatával, sőt a növények nedvével is beéri. Itt a helye annak is, hogy beillesszük azt a tudósítást egy házinyúl különös ízléstévelyedéséről, amelyet Landois münsteri zoológus adott közre. Felgte faluban az egyik teheneslánynak feltünt, hogy egyik kecskéje hirtelen semmi tejet sem adott. Egy nap megfigyelte, hogy egy, a kecskeólban bezárt házinyúl (Lapin bélier) hátsó lábaira állt és kiszopta a kecske tőgyét. Miután pedig a tolvajt eltávolították az ólból, a kecske megint rendesen adta a tejet, mint azelőtt. Ahol az üreginyulak biztonságban érzik magukat, hihetetlenül szemtelenek lesznek. Egy angol fácánkedvelő a „Field”-ben beszéli, hogy egy ápoló fittyentésére három üreginyúl mindig előbb ott volt az etető helyen, mint a fácánok s a búzát az ember lábai előtt falták. A bécsi Praterban azelőtt ezerszámra tanyáztak és legelés közben sem kiabálástól, se kődobálástól nem zavartatták magukat.

Sehol sem gondozzák, hanem mindenütt vadásszák őket, még az általános vadóvás idején is. Mégis vadászgörény nélkül ki nem irthatók; csak ha a környéken a közönséges görény, nyest és hermelin nagyon elszaporodnak, vagy ha ott uhuk és más nagy baglyok vannak, vesszük észre, hogy fogynak. A nyestek lakásaikban is üldözik szegényeket, s akkor majdnem mindig elvesztek; vagy az uhuk viszik el őket éjjel a legelőről. Hogyha most helyenként sokat panaszkodunk az üreginyúl terhes és ártalmas volta miatt, nem szabad elfelejtenünk, hogy ezeket a bajokat nagyrészt magunk okoztunk és pedig a ragadozók túlságos és természetellenes tizedelése által; a természetes egyensúly megzavarása a pillanatnyi közvetlen haszon érdekében, mindig megbosszulja magát.

Élősködő „belső” ellenségei is vannak az üreginyúlnak különféle bélférgek alakjában. Így a vastagbélben és vakbélben egy kis fonálférge van – amely a mezeinyúlban is előfordul – (Oxyuris ambigua Rud.), azonkívül még egy ostorfejű féreg (Trichocephalus unguiculatus Rud.) ül a vastagbélben és egy Strongylus faj (Strongylus strigosus Dujard.) a többi belső részben, különösen a tüdőben. Egy galandféreg (Taenia pectinata Goeze) a vékonybélhez tapad és két galandféreg – így a Cysticercus pisiformis, mely a Taenia serrata Goeze és a Coenurus cerebralis, mely a Taenia coenus Sieb. – borsókái fejlődnek az üreginyúl májában és agyvelejében, ahonnan csak akkor jutnak tulajdonképpeni gazdáikba, a ragadozó állatokba, ha azok zsákmányul ejtik őket. Egy egysejtű élősködő (Coccidium cuniculi Riv.) a májat és az epejáratokat szállja meg és okozza, Mégnin szerint a Franciaországban „gros ventre”-nak nevezett betegséget, amely ott már nagy pusztítást okozott az üreginyulak közt („Bull. Soc. Nat.” d’accl. 4. ser. tom. V.) és azért, mint irtószert Ausztráliában is ajánlották.

Az üreginyúl vadászatát, a nyúlhajtást és azt a szegényes tájat, melyen a vadászat történni szokott Oberländer írja le „Quer durch deutsche Jagdgründe” című művében: „Lábunk elsüllyed a ritka fenyves könnyű homokjában, amelynek sötét fái különös ellentétet képeznek a fakósárga homokkal. A fiatalabb ültetvényekben és irtásokban erika nő, az a szerény kis növény, mely azáltal, hogy a legszegényesebb tájakon, mint Flóra egyetlen gyermeke örvendezteti a szemet, annyi barátot szerzett magának... Hogy a közeli és távolabbi ismerősöknek és vadászbarátainak alkalmat adjon, hogy egyszer szívük szerint kilövöldözhessék magukat, a vadászterület gazdája speciális üreginyúlhajtásokat rendez... Ami ezeknél a hajtásoknál főleg kellemesnek tűnik fel az átlagos vadásznak, az az óvatossági rendszabályok teljes hiánya... Hangosan beszélgetve, vicceket mesélve s rajtuk nevetve halad a társaság, míg a távolban a hajtók kurjantása mutatja, hogy ott sincs semmiféle óvatossági kényszer... Annál fontosabb az idő, mert esős, zord időben a legtöbb üreginyúl felkeresi lakását, úgyhogy az ilyenkor kezdett hajtás bizton csekély eredménnyel járna. Lövésre készen állnak a vadászok, a hajtók kiabálása jelzi a hajtás kezdetét és nemsokára gyors egymásutánban szólnak az első lövések. Most már elől, a hajtás frontjában láthatók az első üreginyulak. Eleinte igen könnyű célpontok, mert jóideig csendesen ülnek és így rövid távolságra könnyen ledurranthatók... Hamar változik a helyzet. A hajtók közelednek; egy kürtjel tiltja a lövöldözést a hajtók felé, ahol sokszáz nyúl ül összevissza. A hajtóktól szorítva, eleinte egyenként aztán tucatszám próbálják áttörni a vadászok frontját, hogy a szembenlévő erdőben eltűnjenek. És hogyan menekülnek a kékesszürke fürge kis fickók – egy gummilabda, ha minden erőnkből földhözvágva, majd itt, majd ott szökik fel, körülbelül azt a képet adja, mint a rémülten menekülő nyúl. Nem is lehet összehasonlítani a mezeinyúl szabályos, egyenes szaladásával, amelyet a puskával nyugodtan követhetünk, hogy tenyérnyire a feje elé célozva, terítékre hozzuk. Aki hasonlóan akarna az üreginyúlnál lőni, hamar észrevenné a különbséget a mezei- és üreginyúl közt. Az üreginyúlnak szánt lövés villámgyors célzást kíván, ami csak kitűnő lövő sajátja, aki érti a kapásból való lövést.”

Ajánlják még az éjjeli vadászatot is, fényszóróval, amely a vadat egyszersmind vakítja és meg is világítja. („Wild und Hund” 1910, „St. Hubertus” 1912.) Spanyolországban – mondja Wildungen – a vadászok állítólag értenek hozzá, hogy minden korú és nemű üreginyulat egy szalmaszálon vagy levélen utánzott hanggal előcsalogassák. Nálunk ezt a metódust nem ismerik és nem is tudjuk miféle hangot is utánoznak tulajdonképpen. Igaz, hogy az üreginyúlnak is vannak panaszos hangjai. Otto ismételten észrevette, hogy sántára lőtt üreginyúl még kisdarabig szaladt, aztán hirtelen fekve maradt és metszően felsikoltott, oly éles hangon, amilyent máskor sohasem hallott. Ilyen állatok rendesen eltört csontjukkal valami ágon fennakadnak és e percben különös nagy fájdalmat szenvednek.

Az a vadászat, amely az üreginyulat nem mint mulatságos vadat kezeli, hanem mint gonosz kártevőt, az a görénnyel való vadászata. Erre a fogásra, ellentétben a vadászattal, borús napok a legalkalmasabbak, amikor az üreginyulak lyukaikban tartózkodnak.

Franke E. praktikus utasításokat ad erre nézve „Das Frettchen, seine Zucht, Pflege und Dressur zur Jagd auf Kaninchen” című művében.

Magyarországon az üreginyúl bármikor vadászható. Az 1883: XX. tc. 13. §-a szerint „a tengeri (üregi) nyulat saját területén a birtokos bármikor elpusztíthatja azon esetben is, ha a vadászat bérbe volna adva; ha azonban a pusztítást hajtókkal vagy bárminemű vadászebekkel akarja végbevinni, ebben az esetben a bérlő beleegyezését tartozik kieszközölni.” Az üregi nyulat a fenti törvény a kártékony állatok közé sorozza. Hogy nem oknélkül, arról már az életmódjának ismertetésével kapcsolatban meggyőződhettünk.

A különféle vadászati módszerek közül a legrégibb az üreginyúlnak vadászgörénnyel való vadászata. A vadászgörényt a vadászatra puhánbélelt fedeleskosárban, esetleg vadásztarisznyában viszik ki. A nyúltanyához érve, megkeresünk minden járt lyukat, folyosót és mindegyik elé egy zsákformára szabott, mintegy 1 méter hosszú hálót állítunk fel, mely egy gyűrű körül van fonva és hozzáerősítve. Erre azután a főbejáratba bebocsátanak egy vadászgörényt és a nyílást szintén elzárják. Mihelyt a nyulak észreveszik a benyomuló ellenséget, rémülten menekülnek kifelé és beleszaladnak a hálóba, ahol agyonverik őket.” Vadászatának nemesebb módja, ha a vadászgörényt csak kiugratásra használják és a kiugrott nyulat puskával lövik agyon.

A vadászgörény vérszomja semmivel sem kisebb, mint a közönséges görényé. Éppen ezért nyúltanyába bocsátás előtt kis bőrszíjkosarat raknak rá, nehogy a nyulakat megölje. Hogy a vadász mindig tudja, merre jár az állat, éleshangú csengőt akaszt a nyakába. A csengőt legjobb gummiszalaggal a nyakra erősíteni, mert különben könnyen megtörténhetik, hogy egy kiálló fagyökéren az állat véletlen önakasztással nyomorultul végzi életét. A szájkosár nélkül beeresztett vadászgörény, ha nyúlfiakat is talál a tanyán, rögtön fölfalja azokat, ő maga pedig leheveredik a meleg fészekbe, s addig váratja a gazdáját odakint, amíg kedve tartja. Ilyenkor legjobb csalogató egy bot végére kötött eleven üreginyúl… Nincs vadászgörény, mely e csalogatásnak ellen tudna állani, vérszomja felülkerekedik, rárohan a nyúlra, beléharap s akkor azzal együtt kivonszolható.

Az üreginyúl nyoma természetesen majdnem pontosan egyezik a mezeinyúléval, eltekintve megfelelően kisebb méretektől, amelyek körülbelül egy félig fejlett mezeinyúléval egyeznek. Az ürüléke is mezeinyúlszerű, csakhogy kisebb, majdnem golyóforma darabokból áll, melyek nagyobb tömegben találhatók. Hangot éppoly ritkán ad, mint a mezeinyúl, félelmében vagy nagy fájdalmában átható, világos színezetű, visító füttyszerű hangot hallat.

Az üreginyúl húsa fehér és jóízű, bőrét is ugyanúgy használják, mint a mezeinyúlét. Bár sokan előítéletből nem eszik meg a húsát, újabban nagyobb keresletnek örvend. Így a berlini központi vásárcsarnokban 1906-ban 160.400 darab (122.500 kg) került piacra, mintegy 97.500 aranymárka értékben.

Pompás leírást ad a vad üreginyulakról Liebe K. („Zoologischer Garten” 1889). „Az alig 3–4 nap óta nyitottszemű fiatal állatok a fény iránt nagyon érzékenyek.” Később drótketrecbe helyezte állatait és pedig olyanba, amelyben nem volt sötét sarok; naponként kétszer engedte ki innen állatait, hogy szabad mozgást nyerhessenek. A szoba sarkába helyezett és fürészporral telt kis ládikát a legtöbb szívesen fogadta s azon túl a szobát és ketrecet mintaszerűen tisztán tartották… Ha eleinte egyik-másik vét a szobai tisztaságtörvény ellen egy kellő pillanatban az állat felé dobott kendő vagy tárgy rövid idő múlva meghozza az eredmény… Persze, ameddig a ládikóban ülnek, nem szabad őket zavarni. Ilymódon tisztaságra szoktathatók mindazok az állatok, – mint például hörcsög, borz, nyest – amelyek a szabadban is tiszták. A házinyúl fiataljai például sokkal nehezebben szoknak a tisztasághoz, sőt vannak közöttük olyanok is, amelyek sohase lesznek szobatiszták. Legzsengébb fiatalságukban is, amikor még csak tejjel táplálkoznak, a vad üreginyulak okosabbak, mint a házinyulak. Így ha az állatkákat az asztal szélére ültetjük, akkor a vad üreginyulak a szakadék veszélyes voltát az asztal és a padló között igen helyesen ítélik meg és gondosan kerülik azt, hogy a veszedelmes mélységhez közel jöjjenek; e közben fejüket és fülüket folyton mozgatják, ide-oda nézelődnek, vizsgálódnak. A fiatal házinyulak hasonló helyzetben ostobán és gondoskodás nélkül mennek az asztal szélére és rendesen leesnek az asztalról.

Azonkívül a vad üregi nyulat jellemzi „nagy, majdnem szolgai ragaszkodása ápolójához”, akinek pedig, s ez a különös, nem is kell az egyetlen és első gondozónak, azaz etetőnek lennie. Így Liebe felesége egy egészen fiatal vad üreginyulat nevelt fel tejen, mely azonban egészen különös vonzalmat árult el a férj iránt. „Ha az állatka az asztalon sétált – írja Liebe – és félni kezdett, akkor rögtön hozzám sietett és kabátom ujjába vagy mellényem mögé bújt. Később ölembe ugrott és karom vagy kabátom védelmét kereste. Ha gazdája a szobába lépett, „ rögtön tudta ezt, szimatolva közeledett és örömét ugrándozva fejezte ki”. Nemsokára „azután, hogy leszokott a tejről, feleségemtől egy falatot sem fogadott el többé, egyáltalán senkitől, mint tőlem… Pedig az állatnak semmiféle rossz bánásmódban nem volt része, s így rossz tapasztalatot se szerezhetett szimpátiájához és ellenszenvéhez. Földim és jóbarátom Brehm A. óraszám foglalkozott vele, s azt hitte, hogy vele, a tapasztalt állatismerővel szemben ez az antipátia nem lesz tartós, mindhiába!… Brehm karját az enyém alá csúsztatta és kezét piskótával az ujjai között az enyém alá: mindhiába, a nyuszi orra finomabb, élesebb volt, mint a mi ravaszkodásunk, de mindig tisztán látszott, hogy csak az orra vezette a kis állatot, nem pedig a látás, vagy hallás… A szaglás határozottan a legfejlettebb érzéke: az állat állandóan mozgó orrocskája tartja fenn elsősorban az összeköttetést a külvilággal. A lelki emóciók erősségét, melyeket külső dolgok okoznak, leolvashatjuk arról a tempóról, ahogyan az orra mozog. Egy darab kétszersültön, amelyet sok papírba csavartunk, láthatjuk, mily gyorsan vesz tudomást annak tartalmáról. Különben a hallásuk biztosan nem rossz, de úgy látszik, mintha az üreginyúl hallása egyes hangok iránt nagyon tompa, mások iránt pedig sokkal élesebb lenne. Zenei hangok majdnem semmi hatást nem gyakoroltak rájuk, ellenben egész gyenge zajokra reagáltak, amit a fülek mozgásából lehetett megismerni, méginkább abból, hogy rögtön abbahagyták a rágást, ha éppen ettek. Erős ütések hangja megijesztette őket, de a mennydörgésre nem ügyeltek. Hogyha idegen terepen előremerészkednek, akkor a fülek ritkán állanak egyformán, hanem különféleképp, az egyik például oldalra és lefelé, a másik előreirányítva. Nyilvánvaló tehát, hogy a hallás nagy szerepet játszik. Ezt különben abból is gondolhatjuk, hogy az állat a fülében lévő finom szőrök gyenge érintésére igen érzékenyen reagál.” Liebe lehetségesnek és valószínűnek tartja, hogy e fülszőrök vibrálása az észrevevésben segítenek az állatnak.

„ Hogy mind az üregi-, mind a mezeinyulak erős nappalifényben nem nagyon jól látnak, régen ismeretes tény.” De azért csak előítélet az, hogy „homályban és sötétségben látóképességük igen nagy.” Mikor Liebe az állatok magatartását fényben vizsgálta, azt tapasztalta, hogy „egy esetben sem álltak jobban a homályban, mint az emberek.” Nappali álmukat a fogságban könnyen megszakítják és a „a legkisebb alkalommal is rögtön kéznél vannak, még délben is. Igen hamar megértik a tányérok és evőeszközök csörömpölését, ha ebédre terítünk. Aztán, ha a család asztalnál ül, kijönnek és kiválasztott kedvencük mellett, akár férfi, akár nő legyen, szépen „szolgálnak” mint a kis kutyák, miközben koldulnak és orrukkal szimatolnak. Ha túlsoká tart, míg egy kis kenyeret vagy burgonyát kapnak, akkor türelmetlenkednek és gazdájuk ölébe ugranak. Ha az ugrás sikerült, nagyon jól tudják, hogy nem dobják le őket és mialatt első lábukat az asztalra teszik, minden félelem nélkül vizsgálják örökké mozgó orrocskájukkal az asztal felett terjengő illatokat, s mindenekelőtt a falatokat, melyek a villa hegyén szájunkba vándorolnak.”

Szívesebben, mint a magukfajtájával, játszadoznak az emberrel, ki őket erre hangolja; fogócskát játszanak a kézzel; hogyha a pamlagra hívjuk őket, elbújnak és aztán halkan és óvatosan előjönnek a másik oldalról, majd első lábukkal rácsapnak a kézre, de nem harapnak még gyöngén és játékból sem. Egy különös kedveskedésből – melyet néha egymásközött gyakorolnak – egymás száját lenyalják; ezt a hízelgést gazdájukkal szemben is alkalmazzák: hogyha nyugodtan fekszik a pamlagon, amikoris szívesen feljönnek mellére és száját, szakállát nyalogatják. Belső jóérzésüket és örömteli hangulatukat keresztugrások fejezik ki. Minden különösebb lendület nélkül, lassú járkálás vagy ülés közben, a vidámkedvű nyuszik hirtelen megrázzák fejüket és felfelé ugranak, mialatt mind a négy lábukkal ellökik magukat a földtől mintegy egy-másfélláb magasra. E közben a levegőben rendesen egy furcsa fordulatot végeznek, úgyhogy testük tengelye előbbi állásához képest többé-kevésbbé derékszögbe jut. Az örömnyilvánításnak ez a módja csak az állat idősebb korában tűnik el.” Liebe igen találóan a bakugrással hasonlítja ugrásukat össze, amely nagyon hasonlít a fiatal kérődzők ugrándozásához. Liebe olyan eseteket is említ, amelyek azt bizonyítják, „hogy az egyének mint egyéniségek fejlődnek tovább” és ebből következtetve, óva int attól, hogy egyes megfigyelésekből általánosítva az egész faj tulajdonságaira következtessünk. „Egy vad üreginyulam hozzászokott ahhoz, hogy a padló deszkáit rágicsálta. Egy másik különös örömét lelte abban, hogy feleségem egy bizonyos ruhájába lyukakat harapott. De társaiknak eszükbe sem jutott, hogy ezeket a neveletlenségeket szintén megszokják. Egyik nagy ellenszenvvel viseltetett egyik kosztosom ellen; már messziről megismerte lépteit, morogva elébe állt, nem akarta továbbengedni, sőt utána szaladt és cipőjébe próbált harapni. Éppúgy az egyiknek kedvenc étele nem az a másik számára. Rendkívül gyorsan jutnak a szelidített üreginyulak arra a meggyőződésre, hogy tisztasági ládikájukban teljes biztonságban vannak. Ha pajkosságból valami helytelent követ el az állat, amiről tudja, hogy büntetés következik utána, akkor, mihelyt a gazda belép, gyorsan a ládába menekül és nem jön ki előbb, míg az el nem távozik. De a bűntudat ritkán tart tovább egy félóránál, legfeljebb egy óránál. Nagyon kíváncsiak, mindent megvizsgálnak, ami útjokba vetődik, de először orrukkal alapos előtanulmányt végeznek. A rosszkedvüket hátsólábaik különös mozgásával fejezik ki. A hátsólábakkal való dobogásnak egyébként többféle jelentősége lehet. A többi állatra gyakorolt hatás után ítélve, ezek a dobbantások néha figyelmeztetőjelek, amelyek gyors menekülést okoznak, néha gyülekezésre felszólítók, amelyekkel a fiatalokat az öregek magukhoz hívják, néha minden következménynélküli kifejezései valamely indulatnak. Az ijedtséget, félelmet, dühöt, bosszankodást, szeretetet bizonyára legtöbbször a hátsólábakkal való toporzékolással fejezik ki.

A házinyúl manapság mint hús- és prémáll






Ingyenes honlapkészítő
Profi, üzleti honlapkészítő
Hirdetés   10
Végre értem amit angolul mondanak nekem, és megértik amit mondok.

KÖSZÖNÖM NOÉMI!